Miért fáradsz el annyira, amikor látszólag minden rendben van?

Volt egy kliensem, nevezzük Veronikának, aki azzal ült be hozzám az első konzultációra, hogy „nem értem, mi a bajom, hiszen az életem objektíven jó.” Sikeres szakember, két gyerek, rendezett kapcsolat, nyaralás évente kétszer. És mégis: reggel már fáradtan ébredt, este nem tudott lekapcsolni, és valahol mélyen ott motoszkált egy mondat: „Eddig bírtam, de meddig bírom még?” Az állandó alkalmazkodás és a fáradtsága pontosan így nézett ki: kívülről láthatatlan, belülről egyre nehezebbnek érezte magát.

Az alkalmazkodás, amit sosem neveztél annak

Gondolj bele, mit csináltál ma reggel, mielőtt igazán felébredtél volna. Valószínűleg már mérlegelted, kinek mit kell mondanod vagy adnod, mi sülhet el rosszul, hol kell majd valamit kisimítani. Ez nem tudatos döntés volt, többnyire automatikus. Egy évtizedek alatt beépült üzemmód.

Olyan nőként, aki az élet sok területén vállal felelősséget, valószínűleg mestere vagy annak, hogy mindenki igényéhez hozzáigazítod saját magadat: a főnökhöz, a gyerekekhez, a partneredhez, az ügyfeledhez, a helyzetekhez. Ez sok esetben erény. Rugalmasság, empátia, megbízhatóság. De van egy pont, ahol ez az erény csendben kimerít.

Az a fáradtság, amit érzel, nem a sok munkától van. Vagy nem csak attól. Hanem attól, hogy folyamatosan kifele csápolsz: nem a saját szükségleteidre figyelsz, hanem a másik elvárásaira, a saját ritmusod helyett a helyzet ritmusára, a saját hangod helyett arra, amit épp mások hallani akarnak.

Amit a tested már tudott, mielőtt te bevallottad volna

Veronika azt mondta egyszer: „A vállaim mindig feszesek.” Aztán meggondolta magát: „Nem, nem mindig. Csak amikor dolgozom, vagy otthon vagyok, vagy megbeszélésem van.” Nevettünk rajta, aztán csend lett. Mert ez nem vicc volt.

A test nem hazudik. A tartós alkalmazkodás nyomot hagy — feszültségben, alvászavarban, abban az érzésben, hogy valami állandóan „be van szorítva”. Ezek nem pszichoszomatikus panaszok a pejoratív értelmében. Ezek üzenetek. A tested pontosan tudja, hogy régóta nem te döntöd el, hogyan létezel, hanem a körülmények.

A SzomatoDráma munkában ezt nagyon tisztán lehet látni: ahogy valaki leül, ahogy lélegzik, ahogy elfoglalja, vagy éppen nem foglalja el a saját terét. Nem kell semmit elmondani. A test elmondja és te magad ráismerhetsz.

Három jel, hogy az alkalmazkodás fáradtsága téged is érint

• Nehezen mondasz nemet, még akkor is, ha belül tudod, hogy nem akarod.
• Este leülsz végre, de nem tudod, mit szeretnél, csak azt érzed, hogy kiürültél.
• Rád szól valaki, és te azonnal azt figyeled, mit rontottál el. Nem azt, hogy jogos-e egyáltalán a megjegyzés.

Ha ebből akár egy ismerős, nem véletlen, hogy itt vagy.

Mikor lesz elég?  Ez az a kérdés, amit érdemes komolyan feltenni

Nem dramatizálni akarok. De van egy kérdés, amit ritkán teszünk fel magunknak, mert kicsit félünk a választól: Ha így megy tovább, meddig bírom?

Ez nem katasztrofizálás. Ez reális tervezés. Mert az állandó alkalmazkodás fáradtsága nem egy nap alatt épül fel és nem is egy nap alatt oldódik fel. De van egy döntés, ami mindennél előrébb van: észrevenni, hogy ez valóban fárasztó, és hogy nem kell megszokni.

Veronika a negyedik alkalmunk után azt mondta: „Azt hittem, ilyen az élet és ezért így érzem magam. Most már tudom, hogy volt az élet lehet másmilyen is és érezhetem magam jobban”

Ahol el lehet kezdeni

Nem nagy fordulatokra gondolok. Nem arra, hogy holnaptól más ember legyél. Hanem arra, hogy legyen egy tér: akár hetente egyszer, ahol nem kell alkalmazkodnod. Ahol a kérdés nem az, hogy mit vár tőled valaki, hanem hogy te hogy vagy valójában.

Ez az a tér amit szívesen biztosítok neked, ebben kísérek. Nem kívülről beleszólva, hanem melletted haladva, amíg te magad találod meg az irányt. Foglalj időpontot egy ismerkedő beszélgetésre, most!