Sokan úgy gondolnak a testi tünetekre, mint pusztán biológiai folyamatokra. És valóban: minden testi panaszt komolyan kell venni, orvosi kivizsgálást igényelhet, és a megfelelő kezelést semmi sem helyettesíti. Mégis egyre többen tapasztalják meg, hogy egy betegség vagy tünet mögött gyakran ott húzódnak a hosszú ideje hordozott érzelmek, a kimondatlan fájdalmak és a megoldatlan kapcsolati minták is.
A SzomatoDráma nem gyógyít betegségeket, nem helyettesíti az orvosi kezelést, de a visszajelzések alapján a jobbulás mégis gyakran megtörténik azáltal, hogy segít meghallanunk azt, amit a testünk talán már régóta próbál üzenni és ez visszahat a testünkre. Júlia története is erről szól.
„Mintha nem is lenne problémám…”
Júlia nyaki érelzáródása témájával jött. A SzomatoDráma játéka elején három szereplőt választott saját belső világának megjelenítésére: az Elzáródott ér, a Zsibbadás és belassulás, valamint az Egészséges teste. Ahogy a szereplők elfoglalták helyüket a Júlia életét szimbolizáló szőnyegen, szinte azonnal életre keltek. Az Elzáródott ér indulatos lett. „Nem tudok mozogni, nem tudok kiteljesedni, folyton elállják az utamat!” Az Egészséges Test egészen másról beszélt: „Áramlásra vágyom, könnyedségre, folyadékra, életre.”
Júlia eközben tanácstalanul állt. Majd egyszer csak kimondott egy mondatot, amely az egész játék egyik fő mozzanatává vált. „Igazából úgy akarok tenni, mintha nem lenne problémám. Mintha nem lennének kemény akadályok az életemben.” Majd odafordult az Érelzáródáshoz és a Zsibbadáshoz: „Nagyon távol vagytok. Talán nem is léteztek.”
Amikor Júlia később szerepet cserélt a Zsibbadással és belehelyezkedett, váratlanul mély zokogás tört fel belőle. Utólag így beszélt erről: „Ez most brutál nagy oldódás volt. Én nem szoktam mások előtt sírni, most mégsem érdekelt, csak jött belőlem.” Mintha a régóta bent tartott érzelmeknek végre megnyílt volna az út.
“Lefagyasztanak a reakcióid!”
A játék következő fordulópontján a Zsibbadás már Júlia édesanyjának hangján kezdett beszélni. „Nem akartam rosszat neked, biztonságot akartam adni, erőssé akartalak nevelni.”
Júlia azonban egészen mást hordozott magában. „Lefagyasztanak a reakcióid. Nem merem elmondani, mi van velem, mert mindig túlreagálod, túlaggódod. A végén még téged is nekem kell megnyugtatnom.”
Vajon hány felnőtt él úgy, hogy még ma sem meri megmutatni a valódi érzéseit a szüleinek? És idővel már nemcsak nekik. Senkinek.
Pedig ennek nagy ára lehet. Ha hosszú éveken át azt tanuljuk meg, hogy a nehéz érzéseinkkel jobb egyedül maradni vagy, hogy a másik reakciójától kell félnünk, akkor felnőttként is könnyen elkezdjük szűrni önmagunkat. Elhallgatjuk a fájdalmunkat, a csalódásainkat, a szükségleteinket. Kívülről úgy tűnhet, minden rendben van, belül azonban egyre nagyobb lesz a magány, a feszültség és az a megélés, hogy igazából senki sem ismer bennünket.
A jó hír, hogy ezen lehet változtatni.
A belső gyermek végre biztonságba kerül
Ahogy haladt tovább a játék, Júlia egyszer csak megállt és Édesanyja felé így fordult: „Lehet, hogy már elég érett vagyok ahhoz, hogy bárhogyan reagálsz is, én ezt kezelni tudjam. Nem akarok többé semmit eltitkolni.” Ebben a pillanatban az Elzáródott ér is jelezte: mintha oldódna benne a feszültség.
Ezután felajánlottam Julinak, hogy menjünk-e olyan irányba tovább, hogy lehetne most már saját maga számára az az édesanya, akire gyermekként szüksége lett volna. Belállt ebbe a szerepbe és gyengéden megszólította saját belső gyermekét: „Lassan megteremtem azt a közeget, ahol szeretetet és biztonságot érezhetsz.” A belső gyermek azonban még ennél is „egyszerűbb” dolgot kért: szabadságot, ölelést, figyelmet, annak elismerését, hogy valóban fájt mindaz, amin keresztülment. Ahogy közelebb kerültek egymáshoz, az Ér szereplője már egészen mást érzett. „Áramlik bennem az energia!”
Amikor újra beindul az áramlás
Négy nappal később Júlia jelentkezett. Első mondata ez volt: „Jobban vagyok fizikailag.” Az utókövető beszélgetés során tovább dolgoztunk azon, hogyan tudja a felismeréseket beépíteni a hétköznapokba. Ekkor született meg egy újabb fontos felismerése: Édesanyja aggódása talán nem csak róla szólt. Júlia testvére ugyanis 16 évesen meghalt. Ez teljesen új megvilágításba helyezte édesanyja viselkedését.
A következő napon váratlan üzenet érkezett Júliától. Beszámolt róla, hogy este telefonon őszintén beszélt az édesanyjával. Egy ponton édesanyja azt kérte, hogy ne mondja el a nehézségeit (egy klímás volt a téma, aki becsapta Júlit). Júlia ezúttal nyugodtan, mégis határozottan ezt válaszolta: „Nem várhatod el tőlem, hogy csak a jó dolgokat mondjam el. Ez nincs rendjén.” Később az édesanyja visszahívta: „Igazad van. A dolgokat ki kell mondani.” Hosszasan beszélgettek.
Júlia végül ezt írta nekem: „Azt hiszem, első lépésnek ez nagyon jó.”
A test néha nem betegséget, hanem történetet hordoz
Sokszor nem a tünet az első probléma. A tünet csak az első dolog, amit már nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy a tested nem azért jelez, mert „elromlott”, hanem mert hosszú ideje próbálja felhívni a figyelmedet valamire, aminek végre helyet kellene adni: a kimondatlan érzéseknek, a gyermekkori sérüléseknek, a régóta hordozott megfelelési kényszernek. És helyet adni annak a részünknek, amely talán csak arra vár, hogy végre valaki, leginkább mi magunk, együtt érzően odaforduljunk.
Amennyiben szeretnéd mélyebben megérteni tested jelzéseit, és biztonságos keretek között dolgozni azokkal a mintákkal, amelyek talán már nem szolgálnak, szeretettel várlak egy előzetes díjmentes beszélgetésre és egy csoportos vagy egyéni SzomatoDráma játékra: https://huszkazsuzsa.hu/szomatodrama-jatek/
