Mit üzenhet a testünk, amikor újra és újra refluxszal, gyomorszorítással vagy gyomorszáj környéki feszüléssel hívja fel magára a figyelmet?
Bár egy testi tünetnek mindig érdemes orvosi kivizsgálást kapnia, a tapasztalatom szerint sok esetben érdemes azt a kérdést is feltenni:
Mit próbál elmondani a testem, amit én még nem tudtam szavakba önteni?
A SzomatoDráma játékban nem a tünetet akarjuk „megfejteni”, és nem állítjuk, hogy minden testi panasz lelki eredetű. Inkább kíváncsian fordulunk a test felé. Hiszen a test gyakran olyan történeteket őriz, amelyeket a fejünk már régen elfelejtett, vagy talán soha nem is tudott megfogalmazni.
A következő történet jól mutatja, milyen mély összefüggések rajzolódhatnak ki egy testi tünet mögött. A kliens nevét megváltoztattam, a történetet pedig a személyiségi jogok tiszteletben tartásával osztom meg.
Hogy lehetséges ez?
Anett reflux tünettel érkezett SzomatoDráma játékra. A két szereplő, akit választott, a Gyomorszáj és a Gyomor volt.
Amikor megszobrászkodta őket, a Gyomorszáj elterült azon a kerek szőnyegen, amely az életét jelképezte. A Gyomor középen térdelt, szorosan hozzáérve a Gyomorszájhoz. Ahogy a szereplők” életre keltek”, mozoghattak, beszélhettek és megfogalmazhatták testi érzeteiket, a Gyomorszáj első mondata szinte azonnal megérkezett:
„Megfogom a nehéz érzéseket. Visszatartom őket, hogy ne fájjon.”
A Gyomor eközben erős váll- és hátfájdalmat érzett. Mintha hosszú évek óta cipelte volna valakinek a terhét.
Anett közben alig tudott kapcsolódni a saját játékához. Legszívesebben minél messzebb állt volna attól, ami ott történt. Távol a Gyomorszájtól, távol a Gyomortól, távol attól, amit érez.
Egy ismerős hang szólalt meg
Ahogy tovább bontakozott a játék, feltettem neki egy kérdést:
– Kire emlékeztet ez a hang, amely minden rossztól meg akar védeni?
Szinte azonnal megérkezett a válasz: Édesapára.
Anett édesapja néhány éve hunyt el, édesanyja sem él már. Ő maga nyitott volt arra, hogy a játék tovább haladjon ezen az úton, így a Gyomorszáj és a Gyomor innentől a szüleit is képviselte. Eleinte nehéz volt kimondania mindazt, ami hosszú éveken át benne maradt. Aztán egyszer csak feltört belőle:
„Az a nyomasztás, hogy félni kell, mert mi lesz, ha… akármi történik… Ez engem eltávolít az élettől. Tudom, hogy meg akartál védeni, de én már tudok magamra vigyázni.”
Édesapja szerepében először nem is értette. Csak ennyit kérdezett:
– Mit szeretnél? Éhes vagy?
Ekkor vált igazán láthatóvá, milyen könnyen elbeszélünk egymás mellett, amikor a szeretet nyelve a féltés.
A szeretet mögött ott volt a félelem
Anett ezután arról is beszélt, mennyi mindent kapott édesapjától.
Kitartást, gondoskodást, azt a hitet, hogy nincs lehetetlen.
Majd hozzátette:
„Nem akarok tovább attól félni, hogy ha lépek, biztos történik valami rossz. Figyelembe veszem a kockázatokat, de nem akarom, hogy a félelem irányítsa az életemet.”
A játék során szerepet cserélt édesapjával. Belülről élhette át, milyen lehetett szülőként folyton vigyázni rá. Ekkor egy egészen más minőségű mondat született önmaga felé:
„Csináld úgy, hogy jó legyen. Vigyázz magadra!”
Nem a félelem beszélt már belőle, hanem a bizalom.
Az ölelés, amely mindkettejüknek hiányzott
Amikor visszatért saját szerepébe, felmerült a lehetőség, hogy megölelje édesapját.
Először félt: attól, hogy túl fájni fog. Aztán mégis megtette. Az ölelés után csak ennyit mondott:
„Ez jó volt.”
Édesanyja felé is kimondhatta azt, amit addig magában hordozott. Kulcsmondata:
„Már nem érdekel a balanszírozás a családban.”
Nem sokkal később mély, felszabadító sírás tört fel belőle. Annak a felismerésnek a fájdalma, hogy a szülei már nincsenek itt fizikailag. És annak a megengedése, hogy mostantól az ő saját életét élheti.
Az első szabad lépés
A játék végén Anett visszaadta szímbolikusan szüleinek mindazokat a mintákat, amelyek egykor talán védték, de ma már akadályozták. Meghajolt a sorsuk előtt.
Amikor beleállt az élete középpontjába, valami különös történt.
A szüleit képviselő szereplők maguktól felálltak, majdhogynem felpattantak. Már nem előtte álltak, hanem mögötte, támaszként.
Anett szinte ragyogott.
Majd megtette az első lépést előre és mosolyogva csak ennyit mondott:
„Ez nagyon felszabadító.”
Mit tanít nekünk ez a történet?
A legtöbb családban a féltés a szeretet egyik nyelve. A szülők óvni szeretnék a gyermeküket, ezért figyelmeztetik, óvatosságra intik, felkészítik a veszélyekre. Csakhogy egy gyermek sokszor nemcsak a szeretetet viszi tovább, hanem a mögötte húzódó szorongást is. Így alakulhat ki egy belső mondat:
„Ne lépj, mert mi lesz, ha baj történik.”
Felnőttként ez a belső hang már akkor is működhet, amikor semmilyen valódi veszély nincs jelen.
A test pedig folyamatos készenlétben marad: a gyomorszáj megfeszül, a vállak megkeményednek, a hát cipel. A test nem azért teszi ezt, hogy büntessen bennünket, hanem azért, mert még mindig védeni próbál.
A gyógyulás sokszor nem abból születik, hogy harcolunk a tünet ellen, hanem abból, hogy meghalljuk, mire volt szüksége annak a részünknek, amely ilyen régóta őrködik.
Amikor a félelem helyére lassan bizalom kerül, a testnek sem kell már ugyanazzal az intenzitással őriznie bennünket. Talán ezért volt olyan jelentős Anett utolsó mondata. Nemcsak egy lépést tett előre, hanem egy új belső engedélyt is adott önmagának:
Élhetek úgy is, hogy közben nem a félelmeim vezetnek.
Ha te is úgy érzed, hogy a tested valami fontosat próbál elmondani…
Lehet a tested éppen próbál elvezetni ahhoz a történethez, amely végre meghallgatásra vár.
Ha szeretnéd mélyebben megérteni tested jelzéseit, és biztonságos keretek között dolgozni azokkal a mintákkal, amelyek talán már nem szolgálnak, szeretettel várlak egy csoportos vagy egyéni SzomatoDráma játékra: (20) SzomatoDráma játék MAG_AD_ÉRT | Facebook