Ugrás a tartalomhoz
Így Karácsony után sokszor túl kritikusak vagyunk magunkhoz és puffadt hasunkat a túl sok bejgli evésre, esetleg a túlzott anyai kínálásra fogjuk. Pedig sokkal mélyebb üzenetet is találhatunk!
Ideje lenne megemészteni?
A testünk nemcsak biológiai működés, hanem kifejezőeszköz is. Amikor a lélek elnyomott érzéseket cipel, a test gyakran „beszélni” kezd helyettünk. Ha nem merjük kimondani a haragot, ha nem engedjük átélni a félelmet, vagy ha túl sokáig tartjuk magunkban a fájdalmat, akkor a test tünetek formájában veszi át a szót. Ilyenkor nem szeszélyről vagy véletlenről van szó, hanem üzenetről: „figyelj rám, valami bennrekedt”.
A bélrendszer különösen érzékeny erre a dinamikára. Amit a lélek nem tud „megemészteni” – legyen az egy bántó szó, egy sérelem vagy egy fájdalmas élmény –, az sokszor szó szerint emésztési zavarban fejeződik ki. A meg nem emésztett élmények ott keringenek bennünk, ahogy a meg nem oldott konfliktusok is. Az elfojtott indulatok, a ki nem mondott igazságok feszültsége előbb-utóbb utat talál magának – gyakran a gyomor- és bélrendszeri panaszokon, tüneteken keresztül.
Így a bélrendszer nemcsak biológiai szervként működik, hanem üzenethordozóként is. Segíthet rávilágítani arra, hogy életünk mely területein kellene jobban vigyáznunk a határainkra, és milyen élményeket lenne ideje végre „megemészteni”.
SzomatoDráma szakemberként gyakran tapasztalom, hogy a test jelei mögött mélyebb érzelmi üzenetek húzódnak meg. Lássunk egy példát, hogyan alakult át valakinek a bélrendszeri panasza, amikor lehetőséget kapott arra, hogy megszólaljon a teste.
Amikor a puffadás mögött kinem fejezett feszültség lapul
Kriszti, egy ötvenes éveinek elején járó nő, évek óta küzdött állandó puffadással. Hiába vizsgálták ki alaposan, az eredményei mind negatívak voltak. Kipróbált diétákat, kerülte a laktózt, a glutént, mégis szinte minden étkezés után úgy érezte, mintha „lufi” lenne a hasában. Ez nemcsak fizikailag volt kényelmetlen, hanem lelkileg is: akadályozza a párkeresésben, de sokszor inkább visszautasította a közös vacsorákat a barátaival is.
Egy SzomatoDráma játék – mely dr. Buda László által kialakított módszer – során lehetősége nyílt „megszemélyesíteni” a puffadást. A játékban a Puffadás, a Kétségbeesés érzése és az Idegrendszer jelentek meg szereplőként. A Kétségbeesés a Puffadás érintésének örült, úgy érezte legalább neki fontos. Krisztában feljöttek gyerekkori emlékei, amikor pont azoknak nem tudta elmondani, hogy mit érez, akik körülötte voltak. A Puffadás szereplője azt kezdeményezte, hogy kiabáljanak. Kriszti belépett már közben a játékba a Kétségbeesés szerepébe. Először el nem tudta képzelni, hogy kiabáljon, de aztán mikor az Idegrendszer is részletesen kifejtette neki, hogy már mennyire elege van abból, hogy folyamatos feszültségben kell tartania magát, észnél lenni, és hogy ez a nyomás már túl nagy neki , akkor az ő kedvéért már Kriszta is beleállt, hogy kiabáljanak. Előtte még azt is tisztáznunk kellett, hogy nem a szüleit bántja ezzel, mert volt benne egy ilyen félsz. Megbeszéltük, hogy az ordítás a helyzetnek szól, nem a szüleinek.
Végül három körben tudott megvalósulni a kiabálás, ami utólag Kriszti szerint azért is volt nagy dolog, mert ő még a Vidámparkban sem mert sikítani, úgy érezte hogy ő ilyenre nem is képes. Rájött, hogy rendszeresen elnyeli a dühét, az érzéseit.
Nem az étel nehezít el, hanem a lenyelt szavak!
A folyamat végén, egy nagy kiabálásra vágyott minden szereplő. Amikor végre Kriszti a többiek bátorítására beleállt érzelmeit kikiabálni a világnak, ki merte mondani azt, amit régóta magában tartott – még ha csak a játék keretein belül is –, a teste látványosan megkönnyebbült: mélyen sóhajtott, és azt mondta: „Mintha kiengedtem volna a levegőt egy felfújt lufiból.”
Az Idegrendszer örömét látva visszajeleztem neki, hogy az úgy örül, mintha bepisilne tőle. Nem tudom miért pont ez a hasonlat jutott eszembe. Nagyon csodálkozott Kriszti, mert utána megosztotta, hogy kamaszkorában pont ezzel a tünettel vitte Édesanyja orvoshoz.
A puffadás üzenete számára az volt: nem az étel nehezít el, hanem a lenyelt szavak és a bent tartott érzelmek. Ettől a felismeréstől kezdve tudatosan figyelni kezdett arra, hogy apróbb helyzetekben is kimondja a véleményét, és ne nyelje le automatikusan a feszültséget.
A tünet nem ellenség, hanem útjelző!
Ez az eset jól példázza, hogy a tünet sokszor nem ellenség, hanem útjelző. A bélrendszeri panaszok mögött gyakran ott húzódnak feldolgozatlan élmények, kimondatlan félelmek – és amikor ezek végre szavakhoz jutnak, a test is fellélegezhet. Ez persze csak egyetlen történet a sok közül, de mind arra hívják fel a figyelmet, hogy a test és a lélek elválaszthatatlanul összekapcsolódik.
Ha valaki tartósan stresszben él, vagy gyakran elfojtja az érzéseit, akkor az idegrendszere állandó készenlétben van. Ez a folyamatos terhelés testi szinten is megjelenik – például a bélrendszerben, amely különösen érzékenyen reagál az érzelmi hullámzásokra. Fontos, hogy tudjuk, hogy az érzelmek és az idegrendszer hídként működnek a test és a lélek között.
A test nem különállóan „betegszik meg”, hanem sokszor a lélek üzeneteit hordozza. Az, amit nem mondunk ki, gyakran a testünkön keresztül keres utat magának.
Ha érdekel a tested üzenete, szeretettel várlak egy SzomatoDráma játék csoportban.
Jelentkezés és részletek: https://www.facebook.com/events
Iratkozz fel hírlevelemre, hogy olvashasd hasznos tartalmaimat és kérd a 30 perces ingyenes beszélgetést zsuzsa@huszkazsuzsa.hu email címen, vagy itt: https://huszkazsuzsa.hu/#uzenet
Kövess be további tartalmakért itt: https://www.facebook.com/huszkazsuzsa/
